Csodálatos dolog a színezés. Amikor a fakó vonalak közötti tér megtelik élettel, mégpedig olyannal amilyet mi álmodtunk meg, az semmihez sem fogható. Van aki lekezelően beszél róla, mert ez a klasszikus értelemben nem művészetterápia, mégis, akik “felnőttszíneznek”, mind imádják, mert kikapcsolja őket, lenyugtatja, boldoggá teszi őket az alkotás öröme.
Van aki itt meg is áll, de van aki továbblép. Továbblép, mert azt érzi, hogy többre vágyik, mint “csak” a színezés. Arról ábrándozik, mi lenne ha ő is megtanulna rajzolni, és készíthetne akár magának is színezőket?
Ekkor a legbátrabbak keresnek egy rajztanfolyamot (jobbagyéltekés, színes ceruzás, akvarell festő,… – szerencsére nagy a választék) és elsajátítják az alapokat.
A legkitartóbbak ezek után rengeteget gyakorolnak amivel elmélyítik a tudásukat, még jobban élvezve az alkotás örömét. Zárt közösségi csoportokban megosztják alkotásaikat, ahol egymás építő kritikája által még jobban felbátorodnak, még lelkesebbek lesznek.
A legkíváncsiabbak pedig még tovább lépnek, és olyan tanfolyamokra fizetnek be, ahol az alkotáson keresztüli önkifejezés kerül előtérbe, ami egyfajta terápiaként, segítségként szolgál a léleknek. Ez alkotócsoportok, klubbok keretében működik, méghozzá egyre nagyobb népszerűséggel.
De az sem baj, ha nem lépünk tovább és önmagában a színezés hozza el a nyugalmunkat, a belső békénket.